Szentendre mindig tartogat valami meglepetést számomra. Most például megtudtam, hogy abban a földszintes, apróablakos, mindig sötét és zártnak tűnő kicsi házban a Duna korzó végén, ahol kis tábla hirdeti, hogy itt élt Boromisza Tibor, mégiscsak van élet. Be lehet kopogni és a művész most is ott lakó lányai betekintést engednek az emlékházba. Elsétálok előtte és azon gondolkozom, hogy miért van jelentősége annak, hogy éppen október 18-án nyílik a nagyszabásúnak ígérkező Boromisza Tibor emlékkiállítás néhány száz méterrel odébb, a MűvészetMalomban. Szent Lukács napja ez, az evangélistáé, akiről azt is tudhatjuk, hogy ő volt a „kedves orvos” Szent Pál szerint, de nem csak gyógyított szóval és tettel, hanem festett is. A hagyomány szerint Nagy Szent Gergely idején a 6. században pestis pusztított Rómában és a járvány nem akart szűnni. Ezért a pápa körbehordozta a városban a Lukács festette Mária képet és a vész elmúlt. Ezt a képet ma Rómában a Maria Maggiore bazilikában őrzik. De megfestette Jézus arcát is és ezért őt a festők védőszentjeként tisztelik.

2002-ben, civil kezdeményezésre – Bráda Tibor, Zsolnai Gábor, Bayer Ilona, Szentgyörgyi József, Fabók Gyula – először rendezték meg október 18-án a Magyar Festészet Napját, amely azóta már igazán nagyszabású országos ünneppé vált. Az eredeti cél a kortárs magyar festők és alkotásaik iránti közönségszeretet kivívása volt. Hogy mennyire kortárs az 1880-ban Bácsalmáson született és 1960-ban Szentendrén meghalt Boromisza Tibor, azt nem tudom megítélni, mindenesetre az emlékkiállításra megjelent gyönyörű album (Jurecskó László és Török Katalin munkája) ezt ígéri: „az életművet bemutató kiállítás a modern magyar festészet egyik jelentős alakjának napjainkban hozzáférhető munkásságát tárja a közönség elé”.

Bevallom őszintén, hogy eleddig nem sokat hallottam Boromisza Tiborról és a képeivel sem találkoztam. Talán ezért is hatott elementáris erővel az a több mint 150 alkotás, amely magán- és közgyűjteményekből először került itt nyilvánosság elé. A MűvészetMalom izgalmasan és gyönyörűen felújított kiállítótereiben kiválóan érvényesülnek a képek, a textilek, a bútorok… Igen, a bútorok, amelyeknek kárpitját ő maga tervezte. Egy kanapé és két fotel hortobágyi jelenettel. Meglepő még az ötlet is az ostorát pattogtató csikóssal, az ágaskodó lóval. De készített például paravánt 1933-ban, amelyen a hímzett kép címe: „Buddha a madarakhoz beszél”. Van itt tigrises és buddhás szőnyegterv, jelenet az Ótestamentumból, színes párnatervek gésákkal, édenkert, avagy vízhordó asszonyok valamelyik magyar faluból… Igazából mindez csak egy apró részlet a kiállításból, ahol a képek dominálnak. Csupán azért említem fel, mert végignézvén a hatalmas tárlatot az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon mit NEM csinált ez a fess huszárlegény, akiből festőművész lett otthagyván a katonaságot.

Hasonlóan a többgyermekes, nem túl jó anyagi viszonyok között élő nemesi származású családokhoz, a 19. század végi szokásoknak megfelelően a kisebb fiút általában papnak, jogásznak vagy katonának szánták. Nem tiltakozott e kényszer szülte megoldás ellen, de a művészet iránti szerelme azt eredményezte, hogy 1902-ben kilépett a katonaság kötelékéből. A biztos megélhetőséget cserélte fel a bizonytalan művészsorssal, és ez a lépés nem nyerte el családja egyértelmű támogatását, azzal együtt, hogy a katonaságból való kilépés bizonyos előnyökkel is járt számára. Leszerelése után fél nyugdíjat kapott, amely biztosította megélhetésének egy részét. Talán ezért jelent meg később is a hivatalos alkalmakkor huszár uniformisban.

Első ismert bemutatkozása a Nemzeti Szalon szombathelyi kiállításán volt, négy művel. Még abban az esztendőben Nagybányára került, és 10 évet töltött ott. Talán ezért sorolják a nagybányai festők közé. De voltak más helyei és nagyon jelentős korszakai, úgy is, mint Dunavecse, Szentendre, Hortobágy, Budapest, Keszthely, avagy éppen Róma. Ezen az emlékkiállításon valamennyi korszakából láthatunk alkotásokat. Egész pályafutásának egyik legszebb darabja, a mindössze 21,5x 30 cm-es, vegyes technikával (toll, tus, gouache) papírra készült „Erzsébet tér este” című alkotása, ami a kiállítási meghívón is szerepel. A sárga és kék árnyalataira komponált képen a lombjukat vesztett, csupasz, fekete fák alatt a leszálló estét élettel telíti meg a kútról vizet húzó két alak. Szinte érezzük a kisváros csendjét, a sötétedés mindent beborító hangulatát. A mai nevén Rab Ráby teret később sokan megörökítették olajjal, szénnel, pasztellel, de az elvitathatatlan, hogy épített környezete miatt Szentendre talán legszebb és leghíresebb kis terének felfedezése a festészet számára Boromisza nevéhez kötődik.

Az emlékkiállítás mind a festészeti, mind a dokumentációs anyaggal (tanulmányai, naplói, levelezése, tőle és másoktól származó újságcikkek) végigköveti az összes élethelyszínt, betekintést ad a korszak művészeti közéletébe, bemutatva Boromisza jelentős írói munkásságát is.

„Elkezdtem két olajfestményt. Holdkeltét és napkeltét. Romantika? Nem, vagy ha igen, akkor narkotikum. Valami új meglátások motoszkálnak érzéseim mélyén. Akvarellben élem ki. Egy-egy ellopott óra a napjaimból. Vigasz, hogy egyszer ennek is vége, s lelkem felemelkedhet a földi salakból, amit önként magamnak szedtem. Vezeklésül…”

Az idézetből jól érzékelhető, hogy a mindenkit sújtó háborús veszteségek, a talpra állás küzdelmei a későn családot alapító Boromiszát különösen nagy próbatétel elé állították. A mellőzöttség, az elszigeteltség mellett öt apró gyermeket nevelő, hatvanöt éven felüli festőnek összes fájdalmát, csalódottságát, nagy természetélményeit magába foglaló kockás iskolai füzet, a Keszthelyi Napló lett élete utolsó, nagyobb lélegzetű írásos dokumentuma…

A Boromisza Tibor emlékkiállítás, ahol sok dokumentumot, 150-nél több műalkotást láthat a nagyérdemű, 2013. február 6-ig tekinthető meg Szentendrén a MűvészetMalomban.