A városról

Szentendre
Szentendre (szerbül Сентандреја, horvátul Senandrija) város Pest megyében a Szentendrei kistérségben. Elsősorban művészetével és kultúrájával ragadja magával a látogatót.

Szentendre a Dunakanyar kapujában, a pilisi Kőhegy és a Duna találkozásánál, a Szentendrei-szigettel szemben, gyönyörű természeti környezetben található. Budapest irányából könnyen megközelíthető autóval, HÉV-, autóbusz- és sétahajó járatokkal. Kedvelt kirándulóhely.

A város az 1970-es évekig kisváros volt, alig érte a négyezer fős lakosságot. Az ekkori város lakóterülete ma mindössze két városrészt foglal magában, a Belvárost és a Szamárhegyet, bár ez utóbbi is csak a 20. század elején lett lakóterület. E két városrészt Szentendre összes többi területéről elkülöníti az ezek határán haladó 11. számú főút.

Szentendre ősi városához néhány kisebb település csatlakozott az évszázadok során, ezek ma Szentendre különböző, hagyományos elnevezéssel bíró városrészei, így például Izbég és Derecske. A korábban a szentendrei mezőgazdasági területekhez tartozó részek legnagyobb része már beépített belterület, mint a Pannóniatelep, Püspökmajor, Pismány, Szarvashegy. A 70-es évek végének nagyarányú, egylépéses belterületbe csatolása a lakóterületet többszörösére növelte, a 21. század elejére ezek nagyrészt beépültek, így a korábbi kisváros 2010-ben elérte a 25 000 fős lakosságot. A lakóövezet terjeszkedése a Szentendrén hagyományos gyümölcstermesztésnek és kertművelésnek gyakorlatilag véget vetett.

Története
Ulcisia Castra (magyarul: Farkasvár) Pannonia provincia „limes”-ének egyik jelentős állomáshelye, Marcus Aurelius kedvenc katonai tábora volt. Megfordult itt 202-ben Septimius Severus, 214-ben Caracalla és 375-ben II. Valentinianus császár. Áprily Lajos így eleveníti meg ezeket az éveket: „Zuhog a fény a ház-sorok falára, / megtündököltet minden ablakot. / A római Castra Ulcisiára / valamikor itt így ragyoghatott. / Lábak dobbantak, had vonult kevélyen, / belerezzent minden útmenti ház, / íjak villantak, s ragyogott a fényben / ezer feketebőrű szír íjász…”
A népvándorlás korában a környék nem volt lakott hely. A 9. században a honfoglaló Árpád fejedelem vezértársa, Kurszán fejedelem itt telepedett le, a római őrhely (lat.: vicus militaris) és a hozzá tartozó polgári település romjait felújíttatta, s erődítménynek használta.

A 9-12. század között a város története gyakorlatilag ismeretlen. Egyes források alapján e környékre lokalizálható egy Apurig nevű település, aminek névetimológiája alapján egy Apor patak (Apor ügy) nevű vízfolyás melletti lakott hely képzelhető el. A környéken azonban négy jelentős patak is található, a Dera, Bükkös (korábban Bela-voda), Öregvíz (vagy Sztaravoda) és a Sztelin (régebben Pismány patak), ezenkívül az 1872-1884-es harmadik katonai felmérés térképe alapján egy ma már jobbára kiszáradt vízfolyás is jelentős volt, a Dömörkapui patak. Nem eldönthető, hogy az Apor patak melyikkel lenne azonosítható.
A 12. században már a veszprémi püspökség oklevél-kiállító székhelye Szentendre. Neve Fulco deák (valójában „hospes”, püspöki írnok) 1146-ban Sanctus Andreasban kelt végrendeletében, amelyet II. Géza király erősített meg, fordul elő először. A pannoniai Ulcisia Castra és a honfoglalás kori település, valamint Apurig és Szent András városa között nem kimutatható településkontinuitás. A 12. századi városmag a korábbi római őrtoronyhoz képest a Bükkös patak másik oldalán települt a ma is meglévő Szent András-templom köré. (Ma Keresztelő Szent János-plébániatemplom.)

A török korban a város elnéptelenedett, egy 17. századi összeírás alapján a városban egyetlen családfő volt, vagyis legfeljebb egy családnyi állandó lakos, valamint a hozzájuk tartozó kiszolgáló személyzet jelentette a teljes létszámot.
A törökök kiűzése után külhoni telepesek népesítették be; felvirágzásának emlékeit mindmáig őrzik a város délies hangulatú, barokk stílusú polgárházai, templomai, macskaköves utcácskái, szűk sikátorai. Az 1690-es nagy szerb kivándorlás nagy számban hozott Szentendrére szerbeket, akik maradandó nyomokat hagytak a város képén és kultúráján, mindenekelőtt a mai városközpont szerb kereskedőházai őrzik emléküket. Ezek azonban nem azonosak az eredeti szerb bevándorlók által épített házakkal, a városközpont a 19. század végi térképek alapján még más épületeket tartalmazott.

A szerbekkel együtt jelentős dalmát bevándorlás is volt. A dalmát családok a Szamárhegyen telepedtek le, ahol ma a Dalmát utca őrzi emléküket. Ebben az utcában még az 1980-as években is kizárólag a dalmát családok leszármazottai éltek. Ma már szétszóródtak a város területén.

Szentendre 1872-ben kapta meg a rendezett tanácsú város jellegét. A városi rang visszavonására sosem került sor, de a török időkben elnéptelenedő terület természetszerűleg nem szerepelt a városok listájában. Az 1690-es évektől a néhány száz fős lakosság lassan gyarapodni kezdett, és 1872-ben érte el azt a szintet, amikor a falusi jelleg helyett ismét a városias jelleg dominált, és mind a közigazgatás, mind a település infrastruktúrája lehetővé tette a várossággal járó előjogok gyakorlását.

A nyugodt kisvárosi élet a század eleje óta vonzza a művészeket. A szentendrei művésztelep 1929-ben jött létre; hozzá fűződik az ún. szentendrei iskola. Ma is több mint kétszáz képző- és iparművész, valamint író, költő, zeneművész és színész él a városban, többnyire budapesti kiállítási és munkalehetőségekkel.
Szentendre városa 1979-ig Magyarország egyik legkisebb városa volt, általában 3-4000 fős állandó lakossággal. 1979-ben azonban a teljes Pismány-hegy, a Kada-csúcs és környéke, a Tyúkosdűlő, Boldogtanya (korábban Leányfalu része), a Sztaravoda, a Szentendre és Izbég közötti részek, a Püspöki major és környéke, valamint a Pannónia-telep belterületbe csatolásával a lakás és üdülés céljaira igénybevehető területek ugrásszerűen megnövekedtek. A város azóta is terjeszkedik a környező hegyek felé (például Szarvashegy), és már túllépte a 25 000 fő állandó lakosságot, amihez nem számolják hozzá az üdülőövezetekben be nem jelentetten állandóan Szentendrén élőket. A város infrastruktúrája azonban az 1979-es 4000 lakosú kistelepüléshez képest alig változott.