Szent Márton: katonából püspök

A negyedik században Pannóniában született és élt Márton, aki „nevét adta” e novemberi napnak. A meglehetősen kalandos életű szent élete bővelkedik a fordulatokban és végletekben, sokáig semmilyen jel nem mutatott arra, hogy a szentek közé emelkedik. Márton ugyanis apja, egy római tribunus kívánságra előbb a légió katonája lett, ám nem sokkal később otthagyta a katonásdit, Amiens-be ment és megkeresztelkedett. Ám már fiatal korába visszanyúlóan keringett róla egy legenda, amely szerint még légiósként 18 évesen odaadta palástját egy didergő koldusnak. Miután otthagyta a harcmezőt és megkeresztelkedett, misszionáriusnak állt, majd 371-ben püspökké választották Toursban, ahol később kolostort is alapított. A libás legenda egyrészt innen ered, hiszen Márton mikor mindezt megtudta a megtiszteltetés elől elbújt a libák közé, ám azok gágogása elárulta, innen ered a „Márton lúdja” elnevezés. Ezt követően azonban jótékony püspökké vált egész 397-ben bekövetkezett haláláig. Ezt követően az egyik legnépszerűbb középkori szentté vált és különösen érdekes, hogy nem mártírként emelkedett a szentek közé, hanem példás élete miatt. Kultuszát az első írásos emlék a hatodik századra datálja, Franciaországban egyenesen nemzeti szentként tisztelték, Ausztriában pedig több tucat templomot emeltek Szent Mártonnak. Tiszteletét a honfoglaló magyarság is átvette és miután megerősödött a kereszténység Magyarországon, születésének feltételezett helyén – Sabaria (más néven Savaria, azaz Szombathely) - apátságot emeltek Szent Mártonnak.

A tél kezdete

E napnak komoly gazdasági szerepe is volt a középkorban, ugyanis november 11-e volt hivatalosan a tél kezdete, ez a nap zárta le az áprilisban, Szent György napján kezdődő gazdasági munkákat, ekkor vágták le a libákat, az úgynevezett mártonludakat. Úgy tartotta egy mondás, hogy „aki Márton-napon libát nem eszik, egész évben éhezik”. Ezen a határnapon hajtották be a pásztorok a tavasztól őszig legeltetett állatokat is. Ez a nap jelentette tehát a paraszti munkák lezárását, akik ekkor kapták meg fizetségüket is és hozzá egy libát is. Ezen a napon több helyen őszi vásárt is tartottak, amelyet templomba járással, bőséges étellel és itallal, utána tánccal ünnepeltek meg. A libalakomák első írásos említése 1171-ből származik. A ludak levágása egyébként még korábbra, a rómaiak korára is datálható, akik ezen a napon a hadisten tiszteletére öltek ludat, hiszen a szárnyas római „beceneve” Mars isten madara volt. Ezt fejtették tovább a keresztény naptárakban, Márton madara megnevezéssel. Persze a jófajta szárnyas sülthöz itóka is dukál: valószínűleg ezért született meg a mondás, miszerint „a bornak Szent Márton a bírája”, azaz ilyenkor illik megkóstolni az újbort.

Szokások

E naphoz más népszokások, hiedelmek is kötődnek, amelyek többség manapság már csak a libasült elfogyasztásában érhető tetten. Ekkor szúrtak ágat a disznóól tetejébe azért, hogy megvédjék az állatokat a pusztulástól és a tavaszi munkák kezdetekor ugyanezzel az ággal hajtották ki a malacokat. A november 11-i nap időjárásából a télre is következtettek, ha Márton „fehér lovon jön”, enyhe lesz a tél, ha „barnán”, akkor kemény fagyok várhatók. Sőt azt is tartották, hogy a Márton napi időjárás a márciusi időt is megmutatja. A tél milyenségére a libalakomán elfogyasztott szárnyasok csontjából is következtettek. Ha a liba csontja fehér, és hosszú akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. A hiedelem szerint tilos volt Márton napján dolgozni, mosni, teregetni, mert az a jószág pusztulását okozhatja.

Szent Márton tisztelete ma is él, bár a népszokások közül a 20. század vége felé és napjainkban is már csak a libafogyasztás maradt meg, bár ez kétségtelenül reneszánszát éli. Nem véletlen hogy sok étteremben liba-heteket rendeznek november közepén. Persze odahaza is megtarthatjuk a libatort, ekkor azonban ügyeljünk arra, hogy pontosan a 11. hónap, 11. napján, 11 óra 11 perckor lássunk neki valamilyen libából készült finomság elfogyasztásához!