Karácsonyfa-történet
Néhány évszázada jelent meg a hagyományok közt a karácsonyfa-állítás, amely a szeretet ünnepének legdíszesebb jelképévé vált. Ennek a szokásnak kialakulása is természetesen a népi hiedelmekhez köthető. Eszerint a téli napforduló alkalmával gonosz démonok és szellemek szabadulnak ki, és kószálnak szabadon a világban, ám előlük elmenekülhetünk, ha az örökzöld alá húzódunk. Az első karácsonyfát a hagyományok szerint Luther Márton wittenbergi reformátor állította gyermekeinek, bár már nem az ősi hiedelem miatt, hanem Jézus és születése előtt tisztelegve tette mindezt, legalábbis erről emlékezett meg a 15. század végén Sebastian Brant német író. Régebben egyébként fagyöngyöt, fenyőágat vagy termőágat akasztottak a mestergerendára, amely tulajdonképpen már a karácsonyfa ősének tekinthető.

A fenyőfaállítás elterjedése, mely történelmileg is megalapozott, 1605-ből származik, akkor ugyanis egy strasbourgi polgár jegyezte fel, hogy a városban már kialakult ez a szokás. Magyarországon, pontosabban Aszódon, 1824-ben Brunszwick Teréz, martonvásári grófnő volt az, aki első alkalommal díszített fel örökzöld tűlevelűt. Azt követően az országban a tizenkilencedik század második felében terjedt el ez a hagyomány, legelőször a nemesi családoknál, majd a módosabb polgári otthonokban is megjelent a szeretet ünnepének e jelképe. A parasztoknál jóval később, csupán a múlt században, sokaknál pedig csak 1945 után lett szokás a karácsonyfa.

Bálint Sándor népmondája szerint, amikor Krisztus Urunk a földön járt, a gonosz emberek elől bujdosnia kellett. Az Úrnak ellenségei már nyomában voltak, amikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, azért ágai rejtették el Jézust, aki így megmenekült. Az Úr ezért megáldotta a fenyőfát:

„Soha ne hullasd el a leveleidet. Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb és legszívósabb minden társad között, élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme, és emlékezetünkre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát”.

A karácsonyfát eleinte mézeskaláccsal, almával, dióval díszítették fel, majd elterjedtek a 19. század végén az üveggömbök, ma pedig már különféle szaloncukrokat és más édességeket, égőket aggatunk a tűlevelűre. Manapság már számtalan divatja van a karácsonyfa-állításnak, mint például az a szokás, amely szerint minden évben más színbe öltöztetjük karácsony legjellegzetesebb díszét. Sokaknál elterjed a műfenyő használata, vagy egyre több család gyökeres, dézsába álló fenyőt díszít fel, így a fa karácsony után kikerülhet az udvarba, sőt az a következő évben akár újra a szobát díszítheti.

Honnan ered a szaloncukor?
A karácsonyfa mellett a gyerekek számára a másik legfontosabb karácsonyi kellék a Jókai által szalonczukkedliként emlegetett szaloncukor. Az ünnepi édesség a reformkorból ered, akkor jött ugyanis divatba a fogadószoba, azaz szalon, ahol a karácsonyfa is helyett kapott. Az édesség pedig innen kapta elnevezését.

Magyarországon a 19. század közepén jelent meg a szaloncukor, Hegyesi József magyar-francia szakács és vállalkozó pedig már az 1891-ben megjelent kézikönyvében többféle szaloncukrot különböztetett meg, mint például a „szalon-ananász czukorkát a szaloncréme-bonbonoktól és a szalon-marasquin-czukorkáktól”.

Persze nem mindenki engedhette meg magának a mestercukrász-műhelyekben készült finomságokat, így elterjedt a házi szaloncukor készítés. Az Édességgyártók Szövetsége szerint a szaloncukor tradicionális magyar termék, csak a magyarok lakta területeken szokás ezzel díszíteni a fát. Minden változata megtalálható a legolcsóbbtól a legdrágábbig, többféle ízben és csomagolásban, ám az utóbbi évek egyes felmérései azt mutatják, hogy évről évre egyre kevesebb fogy belőle.